Stoppolás a másik oldalról

Nyilvánvalóan nem mondok újat azzal, hogy a stoppolás amolyan adok-kapok tevékenység. Így hát mikor én ülök a volánnál, mindig figyelem a tipikus stoppolóhelyeket, hogy kisegíthessem a bajtársakat. Így esett, hogy októberben 3-szor is voltak utasaim. Egyszer egy argentin srác várakozott a Sasadi útnál, majd kint az autópálya leállósávjában egy chilei páros. Illetve két cseh lányt hoztam be a Keleti pályaudvarra a biatorbágyi MOL kút mellett szintén a leállósávról. A leállósávosoknak mind szerencséjük volt, mert gyorsabb voltam a rendőröknél, akik joggal írták volna a csekkeket.
Összegezve ezeket és 4 korábbi utasomat (egy román lány útban Pozsony felé, egy orosz srác Bécs felé, egy cseh srác Isztambul irányába és egy magyar nyugdíjas hölgy Bajának) elértem a 250 km-t szállítás terén, azaz visszatermeltem 1%-ot a közösbe. (Ezzel a hatékonysággal még akár politikus is lehet belőlem. :3 )

Reklámok

Prága stoppal, rutinosan

Barátaimmal kinéztük a március 7-11. közötti napokat egy prágai kiruccanásra. A Ryanair-nél a repjegyek jó előre elég olcsón, oda-vissza kb. 10 000 Ft-ért is beszerezhetőek. Jó is lett volna, ha az online jegyvásárlásnál elfogadják a kártyámat, de lecsúsztam az olcsó jegyekről és csak visszafelé tudtam venni 5400 Ft-ért egy Prága-Budapest jegyet. Nem estem kétségbe. Nyilván nem fogok 20 000 Ft ért másik jegyet venni vagy 10 000 Ft-ért busszal kidöcögni, ha lehet menni stoppal is.
Így is történt. Március 7-én 8 órakor kiálltam a Sasadi úti MOL kúthoz – (az OMW-t idő közben lekerítették, így stoppolásra alkalmatlan) – és nosztalgikus hangulatban vártam első jótevőmet. 15 perc múlva már kisbuszban ültem és kávészünettel 9:20-kor Győrben voltam a szokásos MOL kúton. Sofőrömmel gyorsan megtaláltuk a közös témát és kiderült, hogy közös ismerősünk is van. Az egy órás beszélgetés és maga a találkozás olyan hatással volt rám, ami miatt már megérte stoppal nekiindulni. Nem is tudom egy ilyen rövid bejegyzésben átadni, hogy milyen módon erősített meg a világlátásomban a beszélgetés.
Győrnél kiszálltam és másfél óra küzdelem kezdődött. Nem lepődtem meg, erre számítottam. Ez a benzinkút és a felhajtó elég forgalmas, ideális is volna, de általában túl gyorsan jönnek vagy sznobok az emberek. Vagy mindkettő. További gondot a folyton itt cirkáló rendőrök jelentettek mindig is. Nagyjából fél óránként megjelennek és közlik, hogy fejezzem be a tevékenységemet. Ilyenkor nyilván bűnbánóan be kell sétálni a benzinkút kapujába, majd mikor elmentek, lehet folytatni. Különösebb értelme nincs az egésznek, de ha ezt akarják, jobb együttműködni. Végül 3 figyelmeztetés, 3 oda-vissza séta árán, egy román kamionnal sikerült kiszabadulnom. Az angolul egész jól tudó sofőr Brünn előtt tett ki. Néhány apróságot megtudtam tőle a kamionos szabályokból, még le is mértek minket. Épp csak néhány mázsával voltunk könnyebbek a megengedett 40 tonnánál. 😀
Két óra utazás után szálltam ki, ő pedig ment tovább Znojmóba. Nem kellett sokat várnom, 5 perc múlva ismét kamionban voltam. A magyar sofőr látva PRÁGA feliratomat eredetileg intett, hogy sajnos nem férek be, mire én jól kivehetően artikuláltam:
– Semmi gond. Köszönöm.
Erre lehúzta az ablakot:
– Hát te magyar vagy?
– Budapestről jövök.
– De nem román vagy, ugye?
– Nem, nem. Mondom, budapesti.
– Akkor szállj be!
Fölszenvedtem magam a magasba és helyet csináltunk nekem az anyósülésen. Közben jótevőm ismét megkérdezte, biztosan nem egy jól beszélő román vagyok-e és én ismét megnyugtattam. Onnantól, hogy mindketten biztonságban tudtuk magunkat, 3 órát végbeszéltünk. Gábor igen jólelkű, edzet kamionos volt. Az alattunk dolgozó gép még edzettebb; már egymillió kilométer volt benne. 24 tonna sterilizált, hőkezelt szalmát vittünk Németországba luxuslovak alá. Fel nem foghatom, hogy miért nem tudnak a németek maguknak csinálni ilyet, de úgy néz ki a magyar szalma világhírű. Csakúgy, mint a magyar politika, ugyanis ez volt egyik fő témánk, azaz mi rossz Magyarországon. Még sok-sok újat tudtam meg a kamionokról, utazásokról, lekésett repülőkről, dunai vízerőművekről, a kamionos fizetésről és még számtalan dologról, amit 3 óra alatt ki lehet tárgyalni. Út közben nem tudta elkerülni a figyelmemet az autópálya mentén kizárólag cseh zászlót ábrázoló plakátok sora. Később utánanéztem és egy szeptember 1-jei cseh törvény tiltja, hogy az autópálya 250 méteres környezetében hirdetés legyen, ezzel is ügyelve az autósok biztonságára. Az üres hirdetőtábla meg hülyén néz ki, így kreatív módon jelzik az utazónak, hogy milyen országban is jár. Nálunk is lehetne ilyen törvény kizárólag propaganda plakátok ellen.

IMG_20180307_123116
A cseh autópályákat határozatlan ideig díszítő zászlók

Prágát délről kerültük a Ringen, így hát jó kamionos szokás szerint a lehajtó elágazásának belső oldalán a leállósávban kitettük a vészvillogót és ott álltam 40 méter magasan a felüljáró közepén. Gyorsan átmásztam a korláton és gyalog nekivágtam a fennmaradó 8 km-nek, ami előre foglalt szállásunkig volt. Ne ijedjen meg senki, nem akartam legyalogolni ezt a szörnyű távot. Az első biztonságos helyen kanyarítottam egy CENTRUM táblát és vártam. 24 percen keresztül lesajnáló vagy nevető sofőrök arcát láttam és persze buszokat percenként. Az értetlenség az arcukon nyilván abból eredt, hogy nem értették, miért nem veszek buszjegyet. Bizonyosan azért, mert sorozatgyilkos vagyok vagy csöves. Pedig kulturáltan néztem ki, éppen csak nem volt cseh koronám. 😀 Végül két huszonéves cseh lány állt meg, akiknek első feladatom volt a tényállást vázolni. Jót nevettek és bevittek Smichov vasútállomásra. Onnan 10 percet gyalogoltam a szállásig.
Így jutottam el 8 és fél óra alatt, 550 km megtételével Prágába és még így is én vártam barátaimra egy órát, hideg sörrel a kezemben. 😉

MG_3810
Itt szálltam ki Prága határában
MG_3820
Itt könyörültek meg rajtam a cseh lánykák
IMG_20180307_175024
Kezemben a jól megérdemelt Gambrinus

Az M3-ason is jól lehet stoppolni

Idén nyáron Miskolcon volt a Főiskolás Tájfutó VB és ezt akartam nézőként megcélozni. Az M3-ason eddig nem nagyon volt lehetőségem stoppolni, hiszen arrafelé van Románia, ahol pénzt kérnek a fuvarért, ilyen helyre meg csak saját kocsival megyünk akkor. Ez végre egy jó alkalom volt az M3 kipróbálására.
A hitchwiki.org azt mondja, hogy a legjobban az M3-as bevezetőre még bent a városban az OMV kútnál lehet gyorsan fuvart fogni. (itt) Előző este rajzoltam egy kisméretű, de jól látható Miskolc táblát és átrágtam magamat a városon.

13900795_1145141422223403_670164079_n.jpg
Esti táblagyártás.

12:15-re kiértem az említett helyre és vártam a csodát. Ugyanis elég rossz helynek ígérkezett. Megállni nehézkes, kevés az autó és azok is gyorsan jönnek. A reakciók is ritkák voltak, de többségében azt mutatták, hogy csak közelre mennek.

img_20160802_121621
Kicsit kedveszegetten a felhajtónál.

Majd ötven percbe telt, mire végre megállt egy furgon az út közepén. Beszálltam majd gyors egyeztetés után kiderült, hogy a kedves kolléga nem is rra megy, csak elnézte a táblámat. Ő ugyanis menne Szlovákia felé az M2-esen. Megdumáltuk, hogy a nagy Agip kútnál úgyis megáll kávézni, szóval odáig elvisz. Közben kiderült, hogy mikor mi Rómában voltunk, ő is épp a környéken fuvarozott.

img_20160802_122333
A matricák tanúsága szerint az M3-as bevezető egészen közkedvelt hely lehet. Eredetileg 10 percet jósoltak várakozási időnek. 😛

Átgyalogoltam a parkoló túlvégére és új lendülettel, a bokor túloldalán lévő rendőrök elől bujkálva folytattam elfoglaltságomat. 10 perc múlva messziről integetett egy anyuka, hogy pattanjak be hátra. Nagyfügedig mentek, így kb. 70 km már a zsebemben volt. Sofőröm és a mellette ülő 7-8 éves forma kissrác nagyon nyílt és kedves volt. Családi ügyeikről beszéltünk és elemeztük őket. Mondta, hogy nagyon sok stoppost vett már fel, de idősebb, rendőr fia óva inti tőle, mert veszélyes. Nagyfüged előtt az adácsi benzinkúton tettek ki és sok sikert kívántak.
Gyalog elindultam a parkoló vége felé, mikor megláttam, hogy egy kamion elindul. Próba szerencse, nekiiramodtam és már messziről lengettem a táblámat és a karomat. A sofőr lelassított, értelmezte az én és a saját útirányát, majd intett. Újabb strigula a 3 másodperces stopok között.

img_1358
Kamionos selfie

Sofőröm egy észt figura volt. Úgy nézett ki mint Günther pedofil mása baseball sapkában. Nem találtunk közös nyelvet, így inkább csapattuk 90-nel és közben észt mulatós technót hallgattunk. Egy órába és egy erős ízlésficamba került, mire Miskolc közelébe értünk. Az M30-as végénél, ahol meg lehetett volna állni, – de azért még szabálytalanul, – éppen rendőrök álltak, így valamivel később kértem sofőrömet, hogy valahol álljon meg. Hát Felsőzsolca mellett a gyorsforgalmi út szélső sávjában egy hídon ki is csapta a vészvillogót és adott egy pacsit, majd ment tovább Szlovákiába.
Én elindultam gyalog Miskolc centrumba. A rendőrök mellett intettem egy jónapot, mert nagyon néztek. Nagyjából 300 métert sétáltam, miikor az Auchan mellé értem, majd gondoltam egyet és megint szerencsét próbáltam. Szerencsém is volt, mert volt Auchan járat, ráadásul 5 percet kellett csak várni rá. Így szépen ingyen busszal bejutottam Miskolc centrumába, pár perc sétára tényleges úticélomtól. Ezúttal a Budapest-Miskolc távot sikerült 3 óra alatt teljesíteni.

img_1360
Az ott már a hangulatos miskolci Avas lakótelep.

Egy tipikus úticél: Balaton

A nyáron volt egy hosszabb utam, melyen felbuzdulva, még igyekeztem stoppolgatni. No persze már megvannak a jövő évi tervek is. Hamarjában ide kanyarítom az egyik ilyen rövidet. Augusztus vége felé hívtak egy házibuliba Balatonfűzfőre. Rögtön kaptam az alkalmon, hiszen a Balaton, mint stoppos úticél, még nem szerepelt a repertoárban és ki is akartam próbálni már egy helyet. Miután szétbombázták a Sasadi úti stopposparadicsomot, felmerült, hogy a Törökbálinti felhajtón, – mely egy budaörsinek még közelebb van, – talán jól lehet fuvart fogni. (Habár mostanában örömmel látom, hogy a Sasadi útnál naponta 4-5 stoppos mindig van, csontváz pedig egy sem, szóval továbbra is működik ott a dolog.)

torokbalint
A törökbálinti felhajtó. Az M7-re csak a Balaton irányába lehet felmenni. Balra a buszmegálló, jobbra ahol én álltam.

Szépen kimentem a kiszemelt helyre egy Balaton táblával és vártam. A forgalom igen jó volt és a többség ugye a nekem kedvező irányba ment. Ugyanakkor a nagy sebesség miatt nehezen vettek észre, inkább csak a kanyarodók. Időközben egy idős zombi házaspár lassított és azt hittem nekem állnak meg, de csak valami relaxációs céllal megálltak a felhajtó oldalán. (Közben majdnem kivasalták a táskámat.) Sajnos erősen rontották a lehetőségét annak, hogy megálljanak a kiszemelt sofőrök, de 10 perc múlva elhúztak.
Végül 30 perc várakozás után egy fiatal csóka lassított és intett, hogy pattanjak be. A táskámat bevágtam hátra és szaggattunk is egészen pontosan 110 métert, mert a péntek délután a Balatonra igyekvők kisebb torlódást okoztak. 90-100-zal döcögtünk lefelé. Közben sofőrömmel a mérnöki lét szépségeiről beszéltünk. Ő egy ideig a Telekomnál dolgozott, de most inkább amolyan szerencsevadász. Nem mondta meg, hogy jelenleg pontosan mit csinál, de többek között honlapfejlesztést csinál és út közben éppen tőzsdézet. (Aligához közeledve egyszer a srác elvigyorodott és közölte, hogy most keresett 240 dollárt egy kis részvényezéssel.) Egyébként naponta vezet oda-vissza Balatonaliga és Budapest között. Utunk során utazásaim egyik legértelmesebb beszélgetését folytattuk, és végre nem csak a stoppolásról. Sőt majdnem munkát is kaptam. 😉
Olyan jól telt az egyébként lassan megtett út, hogy a Club Aligánál vettem észre, hogy nekem ki kellett volna szállnom a falu határában az elágazásnál. Kipattantam, megköszöntem a fuvart és 10 perc alatt visszasétáltam az aligai lehajtóhoz. Táblámra gyorsan rákanyarítottam egy “FŰZFŐ”-t és kiálltam az elágazás háromszögébe. Ide:

aliga
Az aligai lehajtó. Itt dől el, hogy északra vagy délre mész. ÉSZAK FOREVER!

A hely tökéletes volt: mindenki jól lát, van elég hely a sima füvön a félreálláshoz és a stoptábla miatt mindenki lelassít. 3 perc kellett és egy elég bizonytalan házaspár megállt mellettem. Az osztrák rendszám miatt zavar volt, hogy milyen nyelven is szólaljak meg, de kiderült, hogy szombathelyi, Ausztriában dolgozó pedikűrös-masszőrhöz van dolgom. Elsőként útbaigazítást kértek, hogy Balatonfüred a Balatonnak melyik oldalán van és hogyan tudnának odajutni. Szerencsére jól felkészültem földrajzból és elmondtam nekik, hogy arra kell menni, amerre én megyek. A biztonság kedvéért megkérdezték, hogy nem megyek-e velük segíteni az útirányban, így már kocsiban is ültem. Rövid beszélgetés volt a lehetetlen magyar politikáról és az ő nosztalgikus őstoppos múltjukról, illetve hogy menjek masszőrnek, mert jó munka és ki is szálltam Balatonfűzfő északi oldalán egy körforgalom közepén.
Innen gyalog indultam a buli helyszínéül szolgáló nyaraló felé, de egyszer csak megjelentek a haverok, akik a bolt parkolójában éppen indultak a házhoz. Gyorsan bementem én is az üzletbe, feltankoltam 7-8 sört és még egy rövidke szakaszon potyáztam.
Végeredményében 2 óra 20 perc alatt értem le, ami várakozásokkal együtt is gyorsabb volt bármely tömegközlekedésnél, sőt gyorsabb voltam a haveroknál is, akik a rossz forgalmat próbálták kikerülni Várpalota felé. Ja és nekem már söröm is volt. 😀
Jó nagy bulit csaptunk. Az pedig egészen szokatlan volt, hogy a Balaton vize nem sós. 😀

Egy meghiúsított stoppolás

Mert ilyen is van… :/

Rövid bejegyzés csupán, hogy a törvény szorgos őrei miképpen tudják visszaszorítani a stoppoló fiatalok garázdálkodását, társadalom romboló tevékenységét és legfőképpen, hogy megkárosítsák az államot, hiszen nem fizetnek adókkal terhelt benzint, autópályát, stb.
A két hónappal ezelőtti Kalocsára való utazásom kezdőpontjáról terveztem indulni most is, mivel újból csak Kalocsára akartam megérkezni. A Szerémi úton, a  lepukkant gyárépület bejáratánál álltam szorgosan fél órát egy PÉCS táblával . Boldogan reagáltam integetéssel az ökörködő sofőrök dudálására, míg egy rendőrautó ki nem szúrt a távolból. Igazából én is amatőr voltam, mert figyelni szoktam és már jó távolról észreveszem a sünöket, de most figyelmetlen voltam. Szépen eltávolodtam az út szélétől, de szitkozódva hallgattam a lassuló motor bőgését. Hőseink megálltak mellettem és az anyósülésen ülő kissün lehúzta az ablakot. A volán mögé szakszerűn elhelyezett kolléga volt a kommunikatívabb, így megkérdezte:
-Hova mész?
Nem akartam reménytelen eszmecserébe bonyolódni, mondom:
-Pécsre.
-OK. Tudod hol a Kelenföldi pályaudvar?
-Igen. El is húzom a csíkot. 🙂
-Helyes, mert ha mégegyszer itt látlak, kurvára megbüntetlek… – fejezte be készségesen.
Szégyenszemre összehajtottam a táblámat és kifizettem az 1260 Ft-os buszjegyet a Népligeti buszpályaudvaron.
Barátaim elsündörögtek a lemenő nap irányába, western hőshöz méltóan. Megmentették az országot a tolvajlástól. Ezúton is sikerekben gazdag további évet kívánok.

Korcsolyázz Szegeden!

Egy stoppos bizony azt is megteheti, hogy ha kedve van, nem otthon, Budapesten korcsolyázik, hanem egy estére átmegy 170 km-rel arréb. Ezt én is bebizonyítottam…

Most oda-vissza stoppal tettem meg a Szeged-Budapest távot. A lejutás is megér egy blogbejegyzést, hát még a visszajutás. De kezdjük csak szép sorjában.

Az alapelgondolás a szokásos: sötétedés előtt kéne leérni és végig az M5-ösön. Ezek szerint szép kényelmesen elég volt ha 11-kor kezdek a már ismert Gyáli útí vak felhajtónál. Sajnos már reggel látszott, hogy az időjárás nem lesz kegyes. Az eső folyamatosan esett, szerencsére nem túl sűrűn, így nem áztam el, csak az autósok nem láttak rendesen, hiszen a szélvédő sokkal több vizet gyűjtött. Bele is telt negyven percbe, mire megállt valaki. 30-as csaj, egyedül. Nem akart elsőre megállni, de aztán úgy gondolta, nem hagy ott az esőben és vagy 100 méterrel utánam kezdett el dudálni, hogy rohanjak, megkegyelmeztek az égiek. Vagy legalábbis ő… 😀 Sofőröm két ládányi őrölt piros paprikát vitt az Inárcsi pihenőhely éttermébe. Ezért itt megálltunk, én segítettem bevinni a paprikát és cserébe egy kávéra invitált. Ugyan az előző esti, hosszúra sikerült iszogatás miatt jól esett volna, de út közben megértettem sofőröm anyagi nehézségeit, így semmiképpen nem tudtam elfogadni. Amúgy út közben politikáról, arról, hogy a jelenlegi nem ad lehetőséget, hogy az ember itthon dolgozzon, a friss diplomások külföldre mennek, neki három munkája van, hogy el tudja tartani a gyerekét. Vídám, kötetlen, de elkeseredett beszélgetés volt…
Mivel ő ment tovább “Kecsó”-ra, engem a Lajosmizsei pihenőhelyen kirakott 12:30-kor. Az eső ekkor rákezdett és 15 perc alatt jól eláztam. Ezt egy kamionos szépen végignézte, majd a pihenője lejártával odajött, hogy rossz helyen állok, de elvisz a következő benzinkútra, mert az jobb. Azonnal beleegyeztem, így 25 perc múlva kiszálltam 40 km-rel arrébb, a kecskeméti benzinkúton. Út közben meglepő, de politikáról, a munkahelyek hiányáról, a fiatalok kivándorlsááról és a rendszer hibáiról volt szó. (Sofőröm értelmes és szabályos kamionos volt. Nem viccelek. Tényleg szabályos volt és értelmes.) Bónusz a stopposok védőszentjétől, hogy kimentünk a felhőből, így most már csak 80km/h-ás szélben, de legalább nem esőben stoppoltam.

Kecskemétnél még a nap is kisütött
Kecskemétnél még a nap is kisütött
Kicsit fáradtan az időjárás miatt
Kicsit fáradtan az időjárás miatt

Tudtam, hogy innen be kell jutnom Szeged belvárosába, mert ha jön egy újabb rossz idő, akkor elég csúnyán járok. Tehát kamion kizárva, csak kocsit próbáltam stoppolni. Hát most szembesültem, hogy ez a hely nem valami nagy és nem is forgalmas. Újabb 20 perc következett. Míg végül megállt egy rover, benne egy idős házaspárral, akik egyenesen Szeged centruma felé mentek. Megmenekültem… 🙂 Ki lehet találni, hogy út közben miről volt szó: nincs munka, a fiatalok külföldön próbálnak szerencsét és mire nem kéne legközelebb szavazni. Vendégül látóimnak szintén több vállalkozása volt, többek között egy péksége is. A kifli és a kenyér árának rendeleti szabályozását üvöltözéssel dicsérték.
Én a Dóm térre igyekeztem, mert ott kellett összefutnom a szegedi egyetemen tanuló ismerősömmel, aki későbbi szállásadóm is volt egyben. A házaspár a térhez a lehető legközelebb tett ki, innen kicsi gyaloglás, egy megálló bliccelés a villamoson, még egy kis gyaloglás és meg is érkeztem 14:30-kor.

A Dóm tér felújítás alatt
A Dóm tér felújítás alatt

Kis intermezzo: Hasonlítsuk össze ezt a vonattal. A Keletiből a szegedi asútállomásra 2:20 alatt ér le a vonat. Stoppolva ugyanez a táv eddig átlagosan 3:20 perc volt nekem. A vonatra felszállva beülünk egy ülésbe és szépen, egymagunk, bedugózott füllel két órán keresztül zenét hallgatunk. Értelmesebbje olvas. Stoppolás közben mindig van miről beszélni, legalább egy ember világszemléletét megismerjük. A kérdés, hogy az az egy óra időkülönbség megéri-e a vonat árát, ami diákkal 2005Ft, teljes áron 4005Ft? Azaz töltenénk-e plusz egy órát utazással, ha fizetnek 2000Ft-ot, valamint hogy a másik két órát is hasznosan töltsük?
Még szép 😀

Egy rokon szobra a Dóm téren
Egy rokon szobra a Dóm téren

Folytatva a történetet, eddig stoppolás szempontjából nem történt semmi izgalmas. Sikeresen lejutottam, a találkozó megtörtént, majd együtt megvártuk, míg a korcsolyázáshoz mindenki megérkezik, aki számít. Gyalogoltunk cirka 8km-t a szállásra, a város szélén lévő Öthalmi kollégiumhoz, majd visszamentünk korcsolyázni. Kiderült, hogy mégis tudok valamennyire. 😀 … De ez egy stoppolós blog, folytassuk a lényeggel.

Ugyanis én csak egy napra ugrottam le Szegedre, másnapra estére vissza kellett érnem Budapestre, a MOM parkba egy rendezvényre, az ún. Tájfutó Gálára. Ez egy kiöltözős, öltönyben feszengős “buli”, ami annyira nincs ínyemre, de ha már meghívtak, muszáj.  A kollégium az 5-ös út mellett van, így szó szerint a kollégium kapujában kezdtem az ipart. A Gála 19:00-kor kezdődött, de én annyit agonizáltam Szegeden, hogy jöjjek-e vagy sem, hogy végül 15:30-kor szántam rá magam. Azaz a pontosan 3 és fél órás átlagot céloztam meg, ami nagyon amatőr dolog. Valami elvette a józan gondolkodásomat… 😛 Mikor kiálltam, láttam, hogy csak a csoda segíthet. A stoppolásról pedig tudni kell, hogy mindig akkor jön valami meglepő, amikor nem számítasz rá, amikor az agyad már rég túllépett rajta, h már csak a csoda segíthet és már arra se gondolsz, h mi lesz. Amikor az agyad teljesen kikapcsol, akkor jön a csoda.
Most is így történt. Már többször átfutott az agyamon, hogy inkább maradok még egy estét, de egy óra elteltével, mikor már sötétedett, már teljesen üres volt a fejem. És ekkor megállt egy elég menő kia sorrento. Csoda, hogy észrevett a sötétben. A táskámat dobnám be hátulra, de a sofőr rám szól, hogy siet. Gyorsan bepattantam előre batyustól és máris szaggattunk lakott területen százzal. A férfi megszólal:
– Gazdagrétre megyek az M0-son, ha az jó neked.
– Oh, tökéletes, mert én a MOM parkba megyek.
– Én is, de előbb Gazdagrétre kell beugranom. Sietnünk kell, mert hétre megyek…
– Én is. :O – hirtelen végigfut az agyamon a gondolat. Egy kérdést megér: – Csak nem a Tájfutó Gálára?
– De!

Kiszámolhatnánk annak az esélyét, hogy ekkora véletlen hogyan történhet és milyen kicsi is a világ, mint egy hasonló elmélkedés történt még a harmadik utam során is. (Eurotrip 3.0) De szerintem ezt mindenki el tudja képzelni magának. Mindenesetre ez még nem volt elég.
Megbeszéltük, hogy vele tartok. Nyomtuk mint süket, a csengőt. (Néhol 180-nal.) Közben utazásról, stoppolásról beszélgettünk. Sofőröm nem először vesz fel stoppost. Közben telefonált gazdagréti tájfutó kollégáinknak, hogy felvett most is egy stoppost és mostmár ketten érkezünk. Nagy volt a csodálkozás, míg ki nem derült, hogy én vagyok az, hát még, hogy igen jól ismerem a gazdagréti kollégákat. Annyira rendesek voltak, hogy mikor intézni akartam magamnak öltönyt, elvégre stoppoláshoz nem cipelek magammal, adtak egy garnitúrát kölcsön egy velkámdrink társaságában. Sietősen kocsiba pattantunk és máris ott voltam az elegáns hölgyek, urak társaságában és majszolgattam az ötödik túrótortát a svédasztalról, majd váltottam két szót Monspart Saroltával. A különbség annyi volt csak, hogy én 2 és fél órával korábban még stricheltem Szeged külvárosában.
Slussz poén, hogy szegedi megmentőm, a volt barátnőm barátnőjének apja, de ez csak utólag esett le, pedig a kocsiban bemutatkoztunk egymásnak. 😀 😀 😀

Utazz kényelmesen Kalocsára!

Miért bulizzunk otthon, ha Kalocsán is lehet. Ezért egy újabb stoppolást tűztem ki magam elé: a Budapest – Kalocsa (135 km) távot kellett megtennem cirka 3 óra alatt. Sikerült!
(Busszal amúgy két óra, de pízbe kerül!! 😛 )

Az útvonalat már jó előre kigondoltam. Az M6-oson egészen a Dunaföldvári lehajtóig egy fuvar, onnan Solt közepéig, a kalocsai elágazásig még egy és egy harmadik egyenes fuvar Kalocsára. Nem is gondoltam, hogy ezt tökéletesen így tudom majd teljesíteni. Főleg akkor, mikor már egy órája álltam Budapesten.

Kezdőpontnak ugyanis a Szerémi út és a Kondorosi út sarkán lévő gyártelepi lehajtót választottam. Utána egy lámpa fogja a forgalmat, 300 m-ről jól belátahtó, igazi álom… lenne… ha megállnának. 12:40-kor érkeztem ki és mikor már egyszer feladtam, 13:50-kor végre megállt egy nyugdíjas házaspár az én szép “PÉCS” táblámnak.  Elsőre észre se vettem, hogy megálltak, majd a hátam mögötti dudálásra figyeltem fel és már rohantam is a szürke opelhez. Egyenesen Pécsre mentek, kicsit talán csalódottak is voltak, mikor mondtam, hogy a “PÉCS” felirat csak reklámfogás és csak Földvárig megyek. Út közben nem sokat beszéltek, legfeljebb a szokásos témákról: a férfi stoppolt már és Erdélyben vettek fel egész stoppoló családot.

Kérésemre az említett lehajtónál készségesen lekanyarodtak és 14:45-kor a körforgalom megfelelő kijáratánál álltam az otthon előre elkészített “SOLT” táblámmal. Mindenki teljesen hülyének nézett, valamint jellemzően kézjelekkel invitáltak nemi igényeik kielégítésére. 15:00-kor egy terepjáró sofőrje volt az egyetlen, aki meg is állt. A 60 éves fickó Sümegről jött hazafelé, ahol vadászpuskát vásárolt. A vadászboltot hobbiból üzemeltető öreg egyébként építőipari vállalkozást vezet. Ők csinálták az új Kossuth tér betonozását.  A jópofa fickóval csak 15 percet dumáltunk, ami gyorsan eltelt egy kellemes világnézeti beszélgetéssel.

Kitett Solt közepén egy körforgalom mellett. 5 perc alatt gyorsan kanyarítottam magamnak egy Kalocsa táblát. Bele kellett ugyanis húzni, még 30 km Kalocsa és mindjárt sötétedik. 3 perc múlva megállt a legnagyobb forma, akivel valaha utaztam. 😀

Kalocsa megközelíthetősége (Elvileg végig az 51-esen is jól le lehet stoppolni.)
Kalocsa megközelíthetősége
(Elvileg végig az 51-esen is jól le lehet stoppolni.)

Ha valamikor a Szeged-Baja-Solt háromszögben mozogtok, akkor reménykedjetek, hogy összefuttok Ferivel! Nagyon rendes és jó dumájú. Szó szerint ki se akartam szállni Kalocsán, hanem mentem volna vele tovább Bajáig, hogy még beszélgethessünk. Az alatt a rövid 30 perc alatt, amíg Soltról el nem vitt Kalocsára, a megadott címre rengeteg érdekességet mesélt. (Merthogy önként, az én kérésem nélkül, kitérőt tett, hogy a címnél kiszállhassak.)

Elsősorban a hozzáállása tetszett: azért segít másokon, azért vesz fel stopposokat, mert hiszi, hogy az adott jót egyszer visszakapja. Mástól, máshogyan,  de összességében biztosan, mert a világban egyensúlyban vannak ezek a dolgok. Ezért is felvett már vagy 200 utazót. Az egész gondolatmenet azért volt hatásos, mert Feri elsőre ijesztő megjelenésű: kopasz, kigyúrt 40-es fickó, jobb alkarján valamely keleti harcművészet hieroglifái, motoros bőrdzseki, jobb hüvelykujján egy nagy heg, ami motorosbaleset emléke.
Utunk során alig volt lehetőségem kérdezni, mert folyton sztorizgatott. De nagyon jól szórakoztam. 🙂 Ezt a három történetet mesélném el az alábbiakban:

1. Siófok környékéről jött Baja felé, mikor észrevett egy jó megjelenésű stoppos hölgyet 😉 (azaz jó suna) és fel is vette. Beszálláskor a köszönet így hangzott: “Inkább legyen bennem 15 centi, minthogy a napon álljak 15 órát.” Főszereplőnk nem fogadta el a felajánlkozást, de azért elérhetőséget cseréltek. A folytatást nem ismerem. 😉

2. Bajáról Szegedre vitt el két 20 éves csajt, majd délután vissza. A suncik a hátsó ülésen foglaltak helyet. Csakhogy amíg ő a visszapillantót olyan szögbe forgatta, hogy a miniszoknyák nyújtotta teljes panorámát beláthassa, a pénztárcájának nyoma veszett. Csak pár nap múlva, mikor a rendőrség értesítette az iratainak megkerüléséről, esett le neki, hogy drága mulatság volt. A tárcában vagy 120 ezer forint volt. 😛

3. De ez még nem is volt durva. A következő eset az, ami miatt évekig nem vett fel stoppost. Az én esetemben végre kivételt tett. A történet a következő: szintén Baján vett fel egy teljesen átlagos megjelenésű hölgyet, aki Szegedre tartott. Út közben megegyeztek, hogy egy másik utast is felvesznek Mórahalmon. Ez is megtörtént és hátulra beült egy huszonéves srác. Mikor beértek Szegedre, főszereplőnk mondja, hogy itt és itt ki tudja rakni őket, aztán átbuszozhatnak. Köszönet képpen érkezett a bökő az oldalához és az utasítás, hogy hol merre forduljon. Feri akármennyire is meggyőző megjelenésű, késsel nem kötözködött, ám egy piros lámpánál gondolt egyet. Nem volt bekötve, így egy pillanat alatt üresbe dobta a kocsit, kirántotta a slusszkulcsot és kifordult az ajtón. Gyorsan bezárta és támadói a kocsi foglyai voltak. Felszólította őket, hogy a kést passzolják ki, majd szálljon ki a lány. A hátsó ülésre költöző barom viszont nem akart. De a kés nélkül már védtelen volt Ferivel szemben, aki megmutathatta harctudását és a srác már a földön feküdt. Eddigre már a bámészkodó járókelők rendőrt hívtak, akik egyből lefogták Ferit. A stoppolás és a vendégeskedés összes szabályát megszegő barátunk felpattant a földről és be akart mosni Ferinek, aki viszont elhajolt és az őt jobbról fogó rendőr kapta az ütést. Ez a rendőr az ütéstől, a másik a meglepetéstől kábán pár másodpercig nem tettek semmit, majd észbe kaptak és szakszerűen laposra verték a srácot.
Ezután vallomás, jegyzőkönyv és Feri minden következmény után elmehetett. Viszont stoppost egy ideig nem vett fel.

Kalocsán töltött két napomról annyit, hogy a helyi vendéglátóipari egységekben nagyon barátságosak az emberek: a leszakadt művészek és a kemény rockerek italra hívnak, valamint a helyi hölgyek kimagasló figyelemre méltóak. Tessék Kalocsán kocsmázni! 😀

kalocsa2

A Barlangban :D
A Barlangban 😀