Mint már említettem, az újabb utazás elsődleges célja Németország bejárása volt a Deutsche Bahn 9 eurós vonatjegyével. Ez a kedvezményes jegy érvényes volt minden regionális vonatra, valamint a városi és elővárosi tömegközlekedési eszközökre. Elsőre ez egy nagyon jól hangzó lehetőség, bár később beláttuk, hogy stoppal gyorsabban lehet haladni. Barátaim körében sok érdeklődő akadt, hiszen a stoppolással ellentétben egy nagyobb csapat tud így együtt mozogni. Persze most sem maradt ki a stoppolás és a COVID előtti idők emlékére kis időre újból egyedül vágtam neki Európának. A találkozó Münchenben, az Isaar partján lévő egyik kavicsos strandon volt. Ahelyett, hogy Budapestről egy nap alatt kényelmesen Münchenbe stoppoltam volna, repjegyet vettem Olaszországba, Riminibe, ami még messzebb is van a találkozóponttól. Tettem ezt azért, mert Európa meg nem látogatott országai közül hiányzott még nekem a három kicsi: San Marino, Liechtenstein és Luxemburg. Rimini felől utazva Münchenbe kettőt meg is tudtam így látogatni.
Az indulás napján este – 6 nappal a találkozó előtt, – 50 literes kézipoggyászommal kimentem Ferihegyre. Nem kapkodtam, mert már hallottam hírét, hogy a COVID utáni munkaerőhiány miatt nagy fejetlenség van, minden gép késik. Az én gépem csak 20 perc csúszással volt kiírva, de minden második 1 órát vagy annál többet késett. A lisszaboni például 3 és fél órát, a barcelonai 2 órát. Sőt, most láttam először olyat, hogy egy járat korábban induljon: Isztambulba 10 perccel korábban indult a repülő. Igen kellemetlen lehet ilyesmivel szembesülni, ha egyébként is késében vagyunk. A fejetlenségnek hála, a kézipoggyász méretével nem foglalkoztak, pedig direkt úgy pakoltam be, hogy ha kell, gyorsan tudjak öltözni. Mikor begyömöszöltem az ülések fölötti tartóba, valaki még szóvá is tette, hogy legközelebb ő se fizet többet, ha ennyi üres hely van még.
Egy fiatal magyar pár mellé sorsolt a Ryanair random generátora, akiket a szülők vártak Riminiben, hogy elvigyék őket a szállásukra. Nekem kicsit lazább volt a terv. A másfél órás út után éjszaka 10 óra körül landoltunk. Felkaptam a táskámat, elköszöntem tőlük és elindultam gyalog a tengerpartra, mivel én csak annyit tudtam, hogy egy órán belül valahol eldőlök és alszom. Rossz idő esetére a tervem az volt, hogy valamelyik elhagyott hotelben húzom meg magam, ugyanis rengeteg ilyen van Riminiben. Mivel azonban éppen olyan gatyarohasztó meleg volt, mint otthon, a homokra való kitelepedést választottam. A Budapest utcát is érintve egy olyan sötét partszakaszra értem, ahol már mások sátraztak, ezért a part mentén elindultam a belváros irányába, hiszen reggel mindenképpen meg akartam nézni az óvárost. Utólag látom, hogy balga ötlet volt, ugyanis a rimini tengerpart 8 km-en keresztül végig kiépített és a mindenféle fantázianeveken túl már csak számozzák a fürdőhelyeket. Minden strandnál nagy tiltó tábla: tilos a parton tartózkodni 1 és 5 óra között, ami lássuk be, éppen az az időintervallum, amikor ott kívánok tartózkodni. Az utcákon nagy felfordulás, bulik, esküvők, hangoskodó olaszok, mindeközben maguk a strandok – a nyitott kapuk ellenére – üresek, csendesek és sötétek voltak, vagyis tényleg érdemes komolyan venni a tiltást, ha még az olaszok is így tesznek. A 150-es számó strandtól az 50-esig gyalogoltam. 5 km-en keresztül végig egyforma nyugágyak és napernyők mellett haladtam el, mire végül döntöttem, hogy inkább kockáztatok. A vízhez legközelebbi egyik nyugágyra telepedtem. Azonnal kiszúrtak. Valami gondnok megjelent a sötétből, pedig még éjfél se volt. Egyenlőre nem szólt, mert tettettem, hogy csak pakolászok a táskámban, majd újra felkaptam a holmimat és tovább indultam. Ő vissza ment, én pedig csak egy közeli mentőcsónakhoz, ami mellé letelepedtem. Innen figyeltem, hogy 10 perc múlva lámpával tér vissza és keres mindenfelé. Még a nyugágyak alá is benézett, hátha oda bújtam. Mikor elfogadta, hogy tovább álltam, mindketten megnyugodtunk és én alváshoz készülődtem. A nyugalom nem sokáig tartott: a part mentén haladva megjelent egy kvaddal járőröző partiőr. Abszolút a véletlenen múlott, hogy nem vett észre, pedig a csónak azon oldala felől érkezett, ahol én is feküdtem, de lassan elhaladt mellettem. Nem akartam megvárni, míg visszajön és tovább szigorítottam a biztonsági intézkedéseket: A mentőcsónak valójában egy kis katamarán volt és a két hajótest közé feküdtem be. A kettőt összekötő palló teljesen eltakart, így csak az találhatott meg, aki tudta, hogy bújócskázunk és pontosan engem keres. Ilyenek csak a tigrisszúnyogok voltak, akik az éjszaka folyamán alaposan megcsipkedtek.
6 órát alvás után kipihenten ébredtem még napfelkelte előtt a távolban zúgó halászhajók dízelmotorjának zajára. Kimásztam a csónak alól és a napfelkeltében mezítláb indultam a belváros felé, megfigyelve közben a víz alatt lesben álló rákokat, homokkukacokat gyártó csaliférgeket, szépiacsontokat és pici kagylókat. A stoppolások alkalmával gyorsan átállok a nappal együtt való kelésre, aminek több előnye van. Egyrészt a napfelkelte gyakorta gyönyörű, ahogy most is. Másrészt a reggeli hűvösben sétálni egy még kihalt városban felbecsülhetetlen, pláne ha egy mediterrán országban járok nyáron. Hajnalban mindig olyan különleges arca látható a környéknek, amit a helyiek se mind ismernek, a turisták pedig még kevésbé. Aztán idővel kizökkentettek a homokot gereblyéző gondnokok és traktorok, illetve hogy minden csap és WC zárva volt a parton. Egy rövid sétával letudtam a várost, felkerestem egy szupermarketet, majd bevonultam a II. János Pál papa parkba reggelizni. Már majdnem minden szükségletem kielégítetté vált, mikor a park tőlem nem is távol eső elrejtett pontján megtaláltam a tökéletes stoppos pihenőt: egy tisztás, közepén egy magas kút, mellette pedig egy árnyékot adó bokor- és facsoport.
Reggeli és zuhanyzás után indultam el a kiszemelt stoppolóhelyhez, ami innen csupán 8 percre volt gyalog. (Ezért is szuper a hely.) Rimini elsőszámú autópálya felhajtója előtt van egy benzinkút, mögötte pedig kiszélesedik az út és kényelmesen félre tud állni, aki éppen a felhajtó miatt lassít. Innen lehet a legkönnyebben fuvart szerezni Bologna és Ancona irányába, de a világ legöregebb köztársasága, San Marino is könnyű szerrel elérhető. Mindezek mellett nem autópálya, vagyis a rendőrök nem zaklatnak. Olasz viszonyokhoz képest rendkívül gyorsan, 20 perc alatt lett fuvarom egy furgonban. Egy moldáv fickó vitt el engem San Marinoba és közben “Mangia! Mangia!” felkiáltásokkal etetett, illetve éltette Orbánt. A főváros fölé magasodó szikla, a 739 méter magas Monte Titano alatt rakott ki a felvonó közelében. Itt kicsit hűvösebb volt mint a tengerszinten, de sejtettem, hogy ez nem sokáig tart, ezért lendületből felgyalogoltam az erdőn keresztül. A kilátás odafentről pazar, a város szép, azonban a felhők hiánya egyre több árnyékban dögledező turistát eredményezett. A fejemet bedugtam egy kút alá, de 5 perc múlva száraz voltam. Hiába, nem gondoltam végig rendesen ezt az augusztusi olaszországi látogatást. A San Marino jelképének számító három tornyot gyorsan végjártam és az utolsónál én is az árnyékban izzadva dögledező turistává váltam egy órára. Itt hamar megszületett a döntés: nincs 1-2 napos kódorgás a Pó-síkságon, eredeti tervemmel ellentétben most kimarad Ravenna, Ferrara, Mantova. Irány a hűs Alpok!
Döntésemet az is erősítette, hogy sajnos már egyre kevésbé kötnek le a tipikus turistalátványosság óvárosok. San Marino szép, meg minden és joggal az UNESCO világörökséglistájának része, de a turistaözön, a műanyagszar árusok és a mindenféle belépők egy-egy üres kőépületbe teljesen egyformává tesznek mindent. Fél napot természetesen megér a világ legkisebb köztársasága, sőt, kezdő utazók egyenesen le lesznek nyűgözve. Nekem azonban lövésem sincs hány hasonló helyen jártam már. Nem véletlen hát, hogy az utazásokról elsősorban az élmények maradtak meg, mintsem a kövezett utcák és ódon épületek. Ezek inkább fotókra valók.
Leereszkedtem a hegyről és pár perc alatt kaptam fuvart egy teherautón vissza Olaszországba. A határon szálltam ki, ahol újabb rövid várakozás után lökött brazilok szedtek össze. Riminiben a délelőtt felfedezett park mellett rakattam ki magamat, hogy újabb fürdőt vegyek a kútban és lemossam magamról az Eau d’Ábelt, vagyis az izzadtság parfümöt. Tartottam egy kis sziesztát, míg normalizálódott a hőmérséklet és csak utána indultam vissza a stoppolóhelyre, hogy most Bologna felé folytassam az utamat. Most kicsit hosszabban kellet várnom, így az autókat nézve volt időm megállapítani, hogy az olaszoknak tényleg valami komoly gondjuk van a sávváltással. Általában nem néznek körül, csak rárántják a kormányt a másikra, aztán jön a dudálás, meg a bosszankodás. Másfél óra várakozás után állt meg egy olasz házaspár, Alexandra és Andrea (utóbbi a férfi), akik egyenesen Bolognába mentek. Késő volt már, ezért úgy döntöttem, valami városi parkban alszom és holnap folytatom. Velük Orbán és Salvini üdítő összehasonlítása volt a téma. Az egyetértésben kitárgyalt, lesújtó jövőkép megvitatásából csupán az olaszok már ismertetett sávváltási nehézsége zökkentett ki, mivel Bolognába érve majdnem karamboloztunk.
Bolgna igazi, élő, fiataloktól nyüzsgő egyetemváros. A boltívekkel fedett utcák és rengeteg éttermi kiülő igazán különlegessé teszi. A város felfedezésére, hangulatának átvételére pár óra, fél nap, de talán 1 hét sem elég, én pedig már amúgy is fáradt voltam így nap végére, ezért mihamarább buszra szálltam és kiblicceltem a város szélére, közel a stopposok által jól ismert Cantagallo autópálya pihenőhöz. A tervem az volt, hogy a Reno folyó partján alszom, sőt akár mosdok is picit. (Hiszen már megint ragadtam a mocsoktól.) Csakhogy a folyó erősen kiszáradt, mocsaras volt. Alig lehetett lejutni a mederbe, a sötétben botorkálva pedig egy lódarázs fészek közelébe keveredtem, ahonnan lóhalálában kellett elmenekülnöm. Feladtam és a legelső mezőn ledőltem a ponyvámra. Utólag kijelenthetem, hogy a legvacakabb estém volt. Egész éjszaka kicsi, szőrös szúnyogok csipkedtek, aminek hatására 9 napig viszkető dudorok jelentek meg a kezemen. Hajnalban hirtelen szakadni kezdett az eső és mire elbújtam egy híd alatt, elállt. Pozitív hozadéka a menedékkeresésnek, hogy megtaláltam az utat a folyópartra, ahol nem volt olyan szutykos a víz és tudtam fürdeni.
Reggeli után átsétáltam az autópályához, átléptem a ledőlt kerítésen és azon a pihenőn voltam, ahol évekkel korábban a római utunk során töltődött a csapat fél napon keresztül. Most csak vizet tölteni álltam meg, majd egy hanyag mozdulattal leintettem a legelső furgont és már úton is voltam Modena felé. A sofőr egy fura arab srác volt, aki nem tudta eldönteni, hogy hova megy. Mikor megbeszéltük, hogy melyik benzinkúton szállok ki, az előtte lévő lehajtón lement és azt javasolta, szálljak ki és gyalogoljak a leállósávon. Eszem ágában sem volt és tovább mentem vele egy biztonságos helyre, ahonnan a benzinkút gyalog csak 1.5 km-re volt és ott szálltam ki. Ismét be kellett másznom az autópálya kerítéssel elzárt részére, de most valamivel komplikáltabb módon egy elhagyatott hotelen keresztül. (Jó lesz ez még egyszer szállásnak…) Több mint 2 órás várakozás, kérdezősködés, nyomulás vette kezdetét. Akkor váltam csak igazán nyűgössé, mikor megjelent egy rendőrautó és a jard megtiltotta tevékenységemet. Más lehetőség híján, – ahogy az lenni szokott, – folytattam. A közeli autópálya elágazás miatt volt egy Mantova táblám, de mikor egy német hippibusz lelassított mellettem láthatóan az útirányokat ellenőrizve, majd végül intve tovább ment, bosszúsan elhajítottam a táblát. A tűző napon aszalódva már mindegy volt hova visznek, csak el innen.
Végül jött a megváltás: megállt Macsek, a 20 éves lengyel fuvaros srác. Németországba tartott, de két elintézni valója volt még: Reggio Emiliaban össze kellett szednie a rakományát, amit a freiburgi Porschenak kellett elvinnie, illetve meg kellett még várnia a bolond kollégáját, Jant. Utóbbi egyszerűbb volt, mert a raktárnál az olaszok 2 órát várattak minket, míg minden olasz furgont azonnal telerakodtak. Macsekkal közben utazásainkról sztorizgattunk. Ugyan csak egy éve dolgozik, de már jól ismeri Európát, majdnem minden országban járt már. Én voltam a második stopposa. Az első fél évvel korábban egy ukrán lány volt, akit 2 héten keresztül utaztatott mindenfelé a kontinensen. A berakodás után nekivágtunk a 400 km-es, több órás útnak. Átvágtunk a Pó-síkságon, majd az Adige völgyén mentünk egyre mélyebbre az Alpokba fantasztikus vidékeken keresztül. Még a lemenő nap által vörösre festett Dolomitok is láthatóvá vált pár percre.
Éjszaka volt már, mikor Innsbruck közelébe értünk. Egy random kis osztrák faluban, Obermiemingben szálltam ki éjfél előtt picivel, ahonnan lesétáltam Untermiemingbe és a falu kis tavának partján éjszakáztam. Végre egy nyugis, szúnyogmentes, hűvös éjszaka következett.
Reggel felfedeztem, hogy hol is vagyok: egy fizetős strandon. Szerencsére senkit nem zavart, hogy én ott hajléktalankodok. Sőt, a gondnokkal derűsen elbeszélgettünk. Végre különlegesen szép tájon ébredtem és az idő is olyan volt, hogy csak az az oldalam volt meleg, amit a nap felé fordítottam. Komótosan kirándultam a környéken, majd egy kötélhídon átkelve jutottam az Inn túlsó partjára, ahol a Svájc felé vezető főutak vannak. 3 fuvarral, pár perces várakozásokkal elértem a svájci határt és közben szembesültem vele, hogy tényleg van ember, aki önszántából jódlit hallgat. Tényleg van!
Aznap koradélutánig is jól haladtam, de nem hittem hogy lehet még fokozni. Svájcban úgy ment a stoppolás, mint az álom. Mindenki kedves volt, segítőkész, pár percen belül lett fuvar mindenhol. A határtól egy dortmundi család vitt Scuol-ba. Itt hörpintettem egy kis természetesen szénsavas forrásvizet, majd átvitettem magamat a település másik végébe. A következő fuvarral Susch-ba mentem, megnéztem Rohan várát, itt ittam gleccserlevet, majd egy pár felvitt a Flüela hágóhoz. Liechtensteinig is elvittek volna, de visszautasítottam, mert tudtam, úgyis lesz fuvarom és amúgyse siettem nagyon. A hágótól gyalog indultam lefelé, hogy csodáljam a megunhatatlan tájat, míg nincs túl alacsonyan a nap. Mikor elfáradtam leintettem egy furgont és elmentem Davos-ba. Ezúttal a davosi tó partjára költöztem ki éjszakára. Fürdés után egy pofa jó sörrel a kezemben, a svájciak aznap többször hallott mottójával foglaltam össze a napot: “good quality of life”.
Reggel David, a világjáró séf vitt el Liechtensteinbe. Gyalog fedeztem fel a kihalt Balzers falut, majd két britt turistához csapódva Gutenberg várát. Hamar arra a megállapításra jutottam, hogy Liechtenstein olyasmi Svájchoz képest, mint San Marino Olaszországhoz képest. A táj, az éghajlat, az utak, az épületek, az árak, a fizetőeszköz mind svájci, csak máshogy hívják a vidéket. Igazi kis bringás ország: mindenhol vannak kerékpárutak. Rend és tisztaság van. Az alap élelmiszerek viszonylag drágák, így luxus termékeket ebédelni igazából nem is annyira luxus. Árnyékba vonultam és érlelt kecskesajttal, beef jerky-vel és jéghideg szűretlen búzasörrel töltődtem, ugyanis itt lent a Rajna völgyében újra beütött a kánikula. A tiszta levegőn át tűző nap alaposan megégetett 1-2 óra alatt. A sört szigorúan az árnyékos oldalamon kellett tartanom, különben 3 perc alatt húgymeleg lett.
Megunva a hesszelést, kisétáltam a falu szélére és stoppolni kezdtem a főváros, Vaduz felé. 5 perc múlva odasétált hozzám egy ázsiai lány, hogy lebeszéljen a stoppolásról, mert veszélyes és inkább ad pénzt buszra. Nyújtott is 10 frankot, de a kedvessége miatt teljesen etikátlannak tartottam volna elfogadni, így megnyugtattam, talán a legbiztonságosabb európai országban él. 2 perc múlva fel is vettek és máris Vaduzban voltam. Az olaszoknál stoppolás pár napja teljesen lehozott az életről, de itt az Alpok országaiban visszatértek a régi szép emlékek. Szabadság, jó tempó, fantasztikus táj, angolul tudó emberek. Belémhasított, hogy csak 5. napja voltam úton, de máris annyi minden történt, mint otthon 1 hónap alatt sem.
Vaduzban hirtelen megnőtt a népsűrűség, voltak turisták is. Sörrel az árnyékos oldalamon bejártam a kicsiny fővárost, megnéztem a hercegi várat, majd kimentem a Rajna partjára uzsonnázni. Számolgattam, hogy estére Münchenbe tudnék érni, de a találkozóig még egy éjszakát el kell töltenem valahol és azt nem egy müncheni parkban szeretném. A térképet böngészve találtam egy ideális alvóhelyet Lindauban a Bodensee partján és azt tűztem ki esti célul. Liechtensteint a legöregebb, fából ácsolt hídján keresztül hagytam el. Előttem 300-400 méterre egy gyanúsan stoppos figura sétált és szintént a svájci autópálya felhajtóját célozta meg, de mire odaértem, eltűnt. Én is csak 5 percet várakoztam, majd átszállással megérkeztem Sank Margrethenbe, a svájci-osztrák határra. Visszasétáltam az EU-be és az első autót leintettem. A velem egykorú sráccal nehezen kommunikáltunk, de szívéjesen elvitt a kiszemelt part közelébe, az osztrák-német határra.
A Bodensee partján letelepedtem és a naplementében csodáltam az Alpok hegyvonulatait. Délre tekintve egyszerre látszott az aznap érintett 4 ország és az útvonalamul választott Rajna-völgy is. A táborhely tökéletes választásnak bizonyult és ezt a parton elszórt tábortüzező csapatok is elismerték. Mivel a csapattal Lindauba is tervezünk elnézni, két nappal később még visszatértem ide. Reggel elindultam egy igen fontos helyre: a lindaui autópálya benzinkútra. Azért különleges számomra ez a hely, mert évekkel ezelőtt itt fogtam a leghosszabb fuvaromat Párizson keresztül Barcelonába. Akkor csak néhány percet vártam, most valamivel többre volt szükség, hogy az alig 200 km-re lévő Münchenbe vigyenek. A Grazban élő, őrülten vezető horvát fazon délután 2 órakor dobott ki München belső körútján és ment tovább hazafelé. München szép, ám a belváros zsúfolt, sok a turista, rengeteg különböző náció. A vasútállomás környéke valódi Közel-Kelet. A város – és úgy általánosságban a német városok – legnagyobb hibája, hogy nincsenek közkutak. A németek egyszerűen nem isznak csapvizet, csak környezettudatosan vásárolják a PET-et és ezt várják a turistától is. Eközben Münchenben az Alpokból származó kristálytiszta vezetékes víz az egyik legtisztább a világon és gyakorlatilag végtelen mennyiségben áll rendelkezésére a városnak. Az egyetlen kút a városháza mellett van, és a melegre való tekintettel 5-10 perces sor állt hozzá. A találkozóig volt pár órám, ezért mászkáltam a belvárosban, majd a kúthoz visszatérve, – ami fontosabb elemévé vált most a belvárosnak, mint a virágokkal feldíszitett, egyébként fantasztikus városháza épülete, – megvártam a csapat nürnberg felől érkező első tagjait: Annát, Ullát és Dávidot. Anna ráadásul nem volt egyedül. Na nem a skizofrénia miatt, hanem mert kicsírázott egy kisborsó a pocakjában. Anna jártas volt már a trógerkedésben a legutóbbi balkáni kiruccanás óta és Dávidtól sem állt távol a műfaj, hiszen a balti túrát lelkesen teljesítette korábban. Az új a csapatban Ulla volt, Dávid párja, de ő is igen hamar ráérzett a falka igényeihez. (Az értelmiségi, építész-filmművész pár néhány nappal később már a kósza eurók reményében kukázta a műanyag flakonokat a német szemetesekből.) No persze a csapat züllöttebb része késett és különböző irányokból csapódtak hozzánk a következő napokban.
Így négy és felen elsétáltunk az Isaar partjára, az eredetileg kiszemelt találkozóhelyre és pancsoltunk a gyorsfolyású, hideg patakban. Ez a szuper hely München belvárosában egy valódi szabadstrand, tele német fiatalokkal. Ideális szálláshely volna éjszakára, ha nincs csapadék. Nekünk nem volt szerencsénk és sötétedéskor rázendített az ég. Új, esőtől védett hely után kellett néznünk, így jutottunk 3 híddal arrébb az Isaaron felfelé. Csakhogy, amikor igazán rákezdett, a parton lődörgő többi fiatal is bemenekült mellénk és kezdett kicsit zsúfolttá válni a híd alatt. Előkerült egy komolyabb hangszóró, pár önjelölt DJ és az égszakadás közepette beindult a spontán techno buli. Ha eddig nem lettünk volna biztosak abban, hogy melyik országba tévedtünk, akkor a techno most határozottan rávezetett. Feladtuk, hogy ez alatt a híd alatt alvás lesz, ezért Dáviddal elugrottunk Helles sörért, meg tradicionális német gyrosért és élveztük a házibulit, ami csak addig tartott, amíg a rendőrök szét nem kergették népeket. Mi is jobbnak láttuk oldani a kereket és visszatértünk az eredeti partra, ahol még mindig volt egy keskeny híd, alatta egy keskeny, esőtől védett sáv, – mivel a jobb részeket egy hajléktalan már elfoglalta. A vihar ideiglenesen ugyan alábbhagyott, de a keskeny sáv hamarosan még keskenyebbé vált és az ürgeöntés eredményeképpen Ulla és Dávid besokallt. Éjszaka össze szedelőzködtek, felszálltak egy random vonatra és Ingolstadtban éjszakáztak. Mi családi program gyanánt maradtunk a híd alatt.
Annával átvészeltük az éjszakát, de a hajnali vízszintes szitálás felébresztett. Irigykedve néztük a másik pillér száraz zugát, ahol hajlesz barátunk egész éjszaka cigizett, majd fingással záruló köhögőrohamot kapott, majd mindig kezdte elölről. Összepakoltunk és elindultunk a vasútállomásra. Vásárlás és reggeli után összeszedtük Ulláékat és a Lindauba tartó vonatra pattantunk. Lindauban újabb vásárlás vált szükségessé, mivel a vonaton elfogyott sör, és ez bizony innentől az utazás végéig meghatározó napi problémává vált. Tettünk egy kört a Bodensee szigetére épült hangulatos kis városkában és közben bevártuk Krisztiánt is, aki az ország északi részéből érkezett vonattal. A kibővült csapattal éjszakára kitelepültünk arra a partra, ahol két napja én már éjszakáztam és most mi is tábortüzeztünk egy jót.
Másnap tettünk egy újabb kört Lindauban, hogy Krisznek se maradjon ki a Bodensee legszebb városa, majd az ország déli részén csalinkázva Füssen felé vettük az irányt. Újabb úticélunk a Füssen mellett lévő, mindenki által jól ismert Neuschwansteini (alias Disney) kastély volt, illetve a füsseni vasútállomás kis parkja, ahol 4 újabb hajléktalan bajtársunk fetrengve várt ránk. A 150 km-es távot 3 átszállással, 6 óra alatt teljesítettük, ami teljesen átlagos időnek számít a 9 eurós jeggyel, bár ekkor még meglepődtünk. Ezzel szemben stoppolva valószínűleg 2-3 óra alatt teljesíthető lett volna a táv. A Kaufbeurenben való átszállás közben kibővültünk még 1 fővel, mert Krisz meglátta Benit az egyik kocsiban, aki szintén Füssenbe tartott. Ő is Olaszország felől, Padovából érkezett vonattal és stoppal, bár utóbbi a nehezített olasz viszonyok miatt csak kis részben határozta meg útját.
A végállomáson a parkban összeszedtük Ábelt, Áront, Balázst és Vilit, akik 2 nappal korábban előbb stoppolni próbáltak Budapesten, de a nagy létszám miatt feladták és vonatra szálltak. Salzburgig jól berúgtak narkós Gabival, eláztatták Ábel összes powerbankjét, majd a salzburgi vasútállomáson a sínek mellett éjszakáztak és másnap valamivel előttünk érkeztek Füssenbe. A társaság elérte maximális 10 (és fél) fős létszámát. Néhány káoszos helyzettől eltekintve ekkora létszám mellett is sikerült a csapatnak jól együtt mozognia. Vacsoráztunk és egy nyugisabb parkba költöztünk éjszakára. (A müncheni török gyros után most egy kínai étteremben kóstoltuk tovább a hagyományos német ízeket.)
Reggel kibuszoztunk a neuschwansteini kastélyhoz és megnéztük, amit ingyen meg lehetett. Délután sietősebbre kellett vegyük a formát, mivel Anna, Ulla és Dávid másnap délben Bázelből tervezett hazarepülni. A csapat estére kitűzött úticélja ezért a Donaueschingenben lévő Duna-forrás volt, ahova 5 óra alatt, 3 átszállással, 300 km megtételével tudtunk eljutni. A sok késés miatt minden átszállás kapkodós volt, aminek köszönhetően Beni telefonját elnyelte egy bajorországi vonatpótló busz ülése. Természetesen az online megvásárolt 9 eurós jegye is a telefonján volt, ezért a következő 200 km-en magyarázkodtunk a kalauzoknak, akik persze ki voltak akadva, hogy ha el is veszett, de miből állna venni egy újat? Pláne, hogy igen erős jelei mutatkoztak annak, hogy ennél nagyobb összegben vásárolgatunk söröket és tömény italokat az útra.
Késő éjszaka érkeztünk a Fekete-erdő szélén lévő városkába. Elblattyogtunk az egyetlen nyitva lévő szupermarkethez, vásároltunk még szeszt, valamint sütögetni valót és kimentünk tábortüzezni a Duna forrásához, ami valójában két patak, a Breg és a Brigach összefolyása.
Korahajnalban (minimális alvás után) a lányok és Dávid elváltak a csapattól és Bázelbe indultak. A többiekkel délig hesszeltünk és ruha nélkül pancsoltunk a Dunában. Időközben Beni hírt kapott a telefonjáról, ezért visszafordult Oberstdorfba. Hosszasan tanakodtunk, mert elnézve a német vonatokkal eddig elért maximális tempót, az ország körbeutazása nem volt teljesíthető 10 nap alatt. A sok pótlás és az ülőhelyek hiánya kényelmetlenné tette az utazást, nem volt akkora öröm 2 órát állni a zsúfolt sorok között. Kitűztünk egy reálisabb célt: Luxemburgot.
A lányok távozásával az eddig sem túl erős gátlások teljesen lebomlottak és az erkölcs fokozott hiánya miatt egyre ótvarabbul viselkedtünk a vonatokon, buszokon. Maszk nélkül, hangoskodva söröztünk Offenburgig, miközben az Erdélyre emlékeztető, szép Fekete-erdei tájakon haladtunk át. Délután 3 órakor Offenburgba érve viszont először szembesültünk a német vonattársaságot általánosan jellemző káosszal. Többször bemondták, hogy a több órás késések helyrehozása érdekében aznap már nem közlekednek a regionális járatok, vagyis a 9 eurós jeggyel beragadtunk. A hangosbemondóba kiabáló hölgy cserében lelkesen ajánlgatta a magyarországinál nagyjából 5-ször drágább IC-ket. Dühösen néztünk valami más megoldás után, mire beláttuk, hogy talán Luxemburgot is el kell engednünk, de aznap túl messzire már biztosan nem fogunk jutni. A menetrendek és a térképek bogarászása után úgy döntöttünk, átugrunk Franciaországba, a csupán 30 km-re lévő Strasburgba. Egész nap így összesen csak 130 km-t tudtunk haladni. Ismét gyalogosan, egy Rajna hídon léptünk át határt és éjszakára kiköltöztünk a folyó francia partjára.
Az előző napi sikertelenség kissé elkeserítette a csapatot, de reggel újult erővel vágtunk neki a sínnek. Egész nap úton voltunk. 450 km-t tettünk meg, 6 átszállással, 8 óra alatt. Rohanvást megnéztük közben a karlsruhei kastélyt és a trieri Porta Nigrát, rossz vonatra szálltunk Mannheimnél és utolért minket Beni. Az út nagyrésze a festői Saar-völgyben vezetett, amit kár lett volna kihagyni. Az utolsó vonaton amint átléptük a luxemburgi határt, a kalauz levette a maszkját és mosolyogva szólt, hogy nekünk sem kell már úgy csinálnunk a jelenlétében, mintha eddig is hordtuk volna. Luxemburg innovatív specialitása, hogy ingyen van a tömegközlekedés, ezért nem kértek tőlünk jegyet és azt is megtehettük, hogy csak felpattanunk arra a járműre, ami éppen megtetszik. Egy gyors városnézés és vacsora után kibuszoztunk az egyetlen ígéretesnek tűnő táborhelyhez, egy régi malom romjához az Alzette partjára. Tökéletes választás volt az éjszakai mulatozásra.
Másnap megismerkedtünk az Ardennek dombjai közé ékelt, kevert fajú fővárossal. A bankszektor pénzén felhizlalt nyomorult nyugati várost a rendezett utcák, a tisztaság, az ingyenes tömegközlekedés és a világ harmadik legmagasabb egy főre jutó GDP-je ellenére nyilvánvalóan a pusztulás fenyegeti, ugyanis kétszer annyi fekete embert és gyros árust láttunk ott, mint Budapesten. Délután elindultunk vissza keletre és magunk mögött hagytuk a kis országot, ami abszolút elnyerte a csapat tetszését. Utunk a Saar-völgyéhez hasonló Mosel-völgyben vezetett, fekete háztetős kis falvakon át. Krisztián lecsatlakozott és elindult északnak Hollandia felé. A többiekkel estére az 500 km-re lévő Bambergbe akartunk érni, ami nem igazán sikerült a számtalan késés miatt. A 9 órás út alatt rosszabb szolgáltatással szembesültünk, mint amit a MÁV nyújthat. Volt vonat, amin egyetlen működő WC sem volt. Általában nem volt ülőhely és az összes vonat késett minimum 30 percet. Rendszeresen mászkáltak emberek a síneken, ami miatt további negyed órákra ismét megálltunk. Egyszer azért nem indultunk tovább, mert egy részeg úr fetrengett a peronon. Éjszakára csak Nürnbergbe tudtunk eljutni, ahol fáradtan eldőltünk egy tóparton és aludtunk.
A csapat nagyobbik fele akkorra alaposan elfáradt: Ábel, Áron, Balázs és Vili úgy döntött, hazafelé veszik az irányt a Scheise Ba… akarom mondani Deutsche Bahnnal. Így tehát Benivel ketten maradtunk, de nem adtuk fel és egy hajnali nürnbergi séta után felszálltunk egy bambergi járatra. Aznap többször szembesültünk azzal, hogy a vonatokon nemhogy ülőhely nincs, de annyira tömöttek a kocsik, hogy az új utasok felszállni se tudnak. Egy elkeseredett babakocsis apuka és a magából kikelve, őrjöngve üvöltöző feleségének a képe mutatott rá, hogy a szolgáltatás színvonalával a németek jelentős része sem elégedett. Bambergig szenvedni magunkat ugyanakkor teljes mértékben megérte. Az UNESCO világörökségi listáján joggal helyet foglaló városban órákon át bóklásztunk és fotóztunk.
Délután tovább indultunk és mivel kezdtük megunni a városi turistáskodást, valami természeti látnivalót céloztunk meg. Drezdát estére több lekésett átszállással elérve egy kis forgalmú vidéki vasútvonalra tértünk, amin elmentünk Kurort Rathenbe, a Szász-Svájc szélére és az Elba partján letelepedtünk. Ismét egy ideális szálláshelyet találtunk, ahol Németország egyik legfőbb nevezetessége, a Basteibrücke alatt fürödhettünk bambergi törpés sört szürcsölve. Másnap délelőtt átkeltünk az Elbán, elrejtettük a táskáinkat a bozótosban és kirándultunk egyet Szász Svájc homokkősziklás vidékén. Az egyik csúcsról megláttuk Königstein érdekes várát, ezért elvonatoztunk oda is, és azt is megnéztük. (Csak kívülről persze, mert fizetős volt.)
Nagyon kellemes, nyugis napot töltöttünk el a vidéken, amit az is elősegített, hogy egész nap csak 70 km-t vonatoztunk kihalt vidékeken. Estére feldöcögtünk Altenbergbe, a cseh határon lévő síközpontba és a Galgenteich nevű tó partján letáboroztunk. A kristálytiszta hegyi tóban kacsák és tarajos gőték gyűrűjében fürödtünk. Ilyen se volt még, hogy stoppolás és csöves utazgatás alatt minden nap tisztálkodásra kerüljön sor. Levontam a következtetést: nem lehetetlen a dolog, csupán a klasszikus városi turistáskodást kell visszaszorítani és lehetőleg városokon kívül, víz közelében kell aludni.
Utazásom utolsó napjának reggelén korán keltem. Két hét alatt azért én is elfáradtam és a rendszeres mosakodás ellenére a táskám teljes tartalma, így minden ruhám penetráns szagúvá vált. Elhatároztam, hogy hazastoppolok Budapestre. Azt számolgattam, hogy ha délben Prágába érek, akkor 4 óra körül Brno magasságában, 6 órakor Pozsonynál és 8 órakor Budapesten lehetek. 15-20 perces eltérésekkel minden pontosan így történt. A 650 km-es táv legkevésbé kiszámítható része a Prágáig tartó első 100 km volt, ezért korán indultam. Elköszöntem Benitől, aki maradt még Németországban és megvárta a két nappal később érkező barátját. Begyalogoltam Altenberg kihalt központjába és pontban 8:00-kor leintettem az egyetlen arra járó autót. A cseh származású sofőr elvitt a még kihaltabb cseh határra, ahol 20 perc után a harmadik autó levitt a hegyről Dubiba. Itt már volt forgalom, viszont a cseheknél igen gyakori útlezárás+elterelés kombó bonyolította a megfelelő iránytaxi megszerzését. Az sem segített, hogy drasztikusan megnőtt a C-típusú állampolgárok négyzetméterre eső száma és az én színem két hét alatt szintén szicíliai olaszossá vált. Egy idő után beláttam, hogy nincs sok esélyem, ezért egy 7 km-es sétára adtam a fejemet. Így keltem át Teplicén, az egykor híres fürdővároson, ami mára kissé kopottassá vált. Kimásztam a város déli oldalán lévő elkerülőút kis forgalmú benzinkútjára és türelmesen vártam másfél órát, aminek a vége felé a napi tervemet kezdtem teljesen feladni és már néztem, hol lesz egy szimpatikus tó vagy folyó, ahol fürödhetek majd. Egyszer csak megállt egy ukrán rendszámos autó és háborús menekültek vettek fel, akik 12:20-ra bevittek a Florenc buszpályaudvarra. Ilyen se volt még, hogy Prágán megállás nélkül csak átrohanok, de láttam már többször és most nem volt kedvem emiatt beragadni. Egy diákjegy árán kimetróztam a város déli részére Opatovba és megkerestem azt a helyet, ahol egyszer már szakadó esőben sikerült fuvart szereznem Magyarország irányába. Most épp tűzött a nap és fogytán volt a vizem. Szerencsére az autóforgalom nagy volt, 10 perc után megállt egy fiatal leányzó, aki jártas volt már a stoppolás tudományában és egy forgalmas benzinkútra vitt. Itt rövid idő alatt megint kocsiban voltam és elérkeztem egy ijesztően kihalt pihenőre. Az első autó viszont megállt és három osztrák technós lány szorított maga mellett helyet. Gyorsan felmérték az érdeklődési körömet, majd elárulták, hogy tudnak egy jó illegál techno bulit a cseh-osztrák határon, ha esetleg érdekel engem. Sajnos ők nem oda mentek és nagyon ki is esett, így ezt az információt elraktam talonba. Egyébként nem lett volna rossz az elképzelés, hiszen egy kis lépegetés után ott biztosan tudtam volna szerezni jó fuvart valamilyen nekem kedvező irányba, ám a szerencsém másképp alakult. 15:50-kor kiszálltam Brno mellett egy forgalmasabb MOL kúton és háromnegyed óra múlva jött a várva várt segítség. Egy német állatorvos és a szintén állatorvosnak tanuló lánya álltak meg. Bratislava táblámra mutatva mondták, hogy nem mennek be a városba, csak elmennek mellette, de ha jó nekem, pattanjak be a BMW hátsó ülésére. Reményteli vigyorral kérdeztem, hogy mégis hova mennek pontosan. Hát Budapestre! A maradék 3 órát Greta és Florian társaságában töltöttem és sok mindenről szó esett. Többek között kiderült, azért mennek Budapestre, hogy megnézzék az Állatorvosi Egyetemet, mivel Greta külföldön tervez tovább tanulni és a döntés meghozatala érdekében a legjobb, ha megnézik személyesen a kiszemelt iskolát. A budapesti állatorvos képzés egyébként jó hírű és Florian megítélése szerint jobb képzést biztosít a kelet-német egyetemekhez képest. Éppen kapóra jött nekik, hogy egy helyi arctól tudtak informálódni a magyar főváros főbb tulajdonságairól és hát a hosszú fuvart én se tudtam volna jobban meghálálni. Elérhetőséget is cseréltünk és utólag összekötöttem őket az egyetemen tanuló külföldi ismerőseimmel, így a döntést könnyebb volt meghozni és Greta a következő félévet Budapesten kezdte.
18:10-kor elhaladtunk Pozsony mellett és 19:45-kor leparkoltunk Budapest belvárosában, az Almássy téren. Hihetetlen, de a reggel összeállított menetrendet nagy pontossággal betartva, 12 óra alatt hazaértem Csehország egyik legtávolibb random zugából. Az évek és a rutin eredménye képpen sokkal pontosabban meg tudom már mondani, hogy mikor és hol leszek, mint a Deutsche Bahn az elmúlt egy hétben. A tervezettől való eltérés minden esetben kisebb volt a német vasút társaság átlagos késéseihez képest és a negyed órával korábbi beérkezés is határozottan rávilágított arra: továbbra is jobban megéri stoppolni.
Stoppal Európában 